Jégcsap Szív – by: Renee-chan

1. rész – Jégcsap királynő színre lép

Megint ez a rohadt munka. Bhááh… Ki nem állhatom, de nem vagyok az nyavalygós féle, mint az egyik titkárnőm, aki megint fizetés emelésért vinnyog előttem. Majd ha fagy. Nem csinál semmit, csak egy kielégítésre jó, de még azt sem érdemli meg, hogy én, mint férfi, egy ujjal is hozzáérjek. Ez a nő túlságosan is huncut és a negatívabb értelmében.

Türelmesen hallgatom, mikor fejezi már be végre. Csak mondja és mondja. Nem értem, mit vár? Leborulok a lába elé? Netán teljesítem minden óhaját. Azt lesheted kiscsibém. Mint mondtam, majd ha fagy.

El sem bírja képzelni, min megyek keresztül nap, mint nap. Bár ezzel jár az igazgatói poszt. Főleg egy ilyen nagy cégnél. Nem is vártam mást, hiszen mindig is erre vágytam, a legmagasabb fokozatra és arra, hogy az én cégem legyek a vezető, a ranglistán. Meg is valósítottam, de nem azért, hogy hol mi jött-ment ide pofátlankodjon és kunyeráljon tőlem. Azért meg kell dolgozni, és te, még nem csináltál semmit ezért.

Felkönyökölök asztalomra és unalmasan figyelem. Hogy eltereljem gondolataimat róla, és hogy hamarabb teljen el ez a siránkozási idő, körbenézek irodámon. Fényűzés tükröződik minden bútorról, tárgyról, minden szegletből. Megadom a módját, ha már van pénzem, és nem is kevés. Ahogy hátradőlők székemben és kissé oldalt fordulok, rögtön rálátást nyerek az egész városra. A mi épületünk most a legnagyobb, abban is az én irodám van a legfelső szinten és az üveg faltól-falig van megcsinálva. Mintha nem lenne előttem semmi akadály, és kiugorhatnék a nagyvilágba. Csak hogy, én nem leszek öngyilkos, kizárt… Nem hagyom itt ezt a, most már számomra is, remek világot.

- Szóval megkapom? – zökkent ki gondolatmenetemből az előttem álló, kosztümös nő.

- Majd még meggondolom. – vetem oda neki, bár úgyis tudom, hogy nem fogok semmit tenni. De azért a remény nem árt, hagy érezze, mennyire törődöm az emberek kéréseivel.

Kopogást hallok, mire mindketten felfigyelünk. Ahogy engedélyt adok a belépésre, bejön a személyes titkárnőm-asszisztensem-menezderem és minden másom…  Himeko... Ez a nő… sok mindenben segít nekem, ezért is szeretem, és lassan már kivételezek is vele. Elegáns kosztüm ruha, mint mindig. Kicsit sem mutat meg többet, mint amennyit kell, bájaiból, pedig ott aztán vannak!

- Kiyotaka úr, jó reggelt. – köszönt a nyugodt tekintetével és hangjával.

- Neked is, Himeko. - viszonzom gesztusát.

Látom, amint kissé megvető pillantást vet a titkárnőre. Tudja, miért van itt, ez a fizetéskunyerálás itt megszokott.

- Jut eszembe,Kitamura-san… - szólítja meg a titkárnőt – Várják a 4-es tárgyalóteremben.

- De épp Kiyotaka-sannal beszélek, mint látod. – Kitamura sem szereti Himeko-t, és már megint kóstolgatja.

- Szerintem, már épp eleget beszélt. 1 órája bent van az irodában. Elég lesz mára, és ahogy mondtam, várják önt. – ez a higgadtság… ez tetszik… ez az egyik jó tulajdonsága…

- De…! – próbál Kitamura ellenkezni, vesztére…

Himeko már nyitott ajtó mellett mutat kifelé, és Kitamura nem tud mit tenni, mint hogy, ki megy rajta. Látom, hogy még egy utolsót vicsorít Himeko-ra, de ez nem olyasmi, amivel meglehetne őt ríkatni vagy félemlíteni. Én mondom, ennek a lánynak kőből van a szíve. Ezért is szeretem annyira, hehe…

- Miért hagyja, hogy elfajuljanak ezek az incidensek, Kiyotaka úr? – szegezi nekem kérdéseit kifejezéstelen hangnemben és arccal.

- Hagy mondják csak… különösebben nem hatnak meg… majd rájönnek, hogy időpocsékolás itt rinyálni nekem.

- Túlságosan engedékeny. Nem kéne ennyiben hagynia a dolgokat. Mi lesz, ha ez csak tovább fokozódik? – pimasz lány… azért elég bátor, mint mindig.

Nem válaszolok neki és látja, hogy jobb dobni ezt a témát.

- Engedelmével, ismertetném a mai beosztását.

- Hallgatlak.

Kezében a kis grafikus táblával rögtön végigfutja az általa beírt bejegyzéseket. Mint egy kisebb fajta monitor, olyan a szerkezet. Ezt is mi alkottuk. Olyan, mint egy hordozható számítógép csak éppenséggel gépház és billentyűzet nélkül. Csak az érintőképernyős monitor, azon úgyis van billentyűzet, minek túlbonyolítani? Úgyis ez lesz a jövő, és mi haladunk vele nem ragadunk le a múltnál vagy a jelennél.

- 10-kor megbeszélése van az egyik társcégünkkel, akik köszönetüket akarják nyilvánítani önnek. Ezt követően, pontban délben, ünnepi ebédje van a Toronhi műszaki cég és a Dorenetai cég jelentősebb embereivel. Ez olyan 2-3 órás lesz, és mind eközben szeretnék önnel megvitatni a társszerződés részleteit. Délután 3-kor teára várja önt Nazahami-san, egyik rajongója és egy híres divattervező, közvetlen ezután egy esti tárgyaláson kell részt vennie 6-kor, ami egy megbeszéléssel lesz egybekötve. Itt megtárgyalják az eddigi sikereket, bevételt és terveket láthat majd az elkövetkezendő évekre tekintve. Ennyi lenne a mai nap.

Hát ez remek… még egy unalmas nap, és mind ezt egy levegővétellel elmondani, ilyen higgadtan… nem semmi… fogadni mernék, ezt fejből is tudja, csak a pontosság miatt nézi a kis készüléket.

Tudatva azt, hogy mennyire unom előre is ezt a napot ásítok egyet amit, mint mindig, nem hagy szó nélkül.

- Több érdeklődést is tanúsíthatna.

- Minek, mikor tényleg nem érdekel… ’ Jégcsap királynő ’... – ejtem ki az utolsó megnevezést vigyorral a számon. Tudom, hogy nem szereti.

- Megkérhetném, hogy ne hívjon így? – nem bírom, hogy ennyire nyugodt. Túlságosan is… már-már irritáló.

- De ha ez a neved. – lököm oda neki, mire csak a válasz annyi, hogy feltekint a monitorról és egyenesen a szemembe néz.

- A nevem Himeko Nava. – ugyanolyan higgadt…

- Akkor a beceneved. – nem adom fel, egyszer csak el fogod ismerni, hogy így hívnak, hisz te is tudod.

- A becenevem Hime vagy Ko-chan, de nem nagyon szeretem, ha becézgetnek. – csak talál magyarázatot.

Meg kell, hogy mosolyogjam merészségét. Megint incselkedik, de ezt is szeretem benne.

- Gúnynév? – vetem fel békítően.

- Megegyeztünk.

- Mindenhol így ismernek. Ahol csak kiejtik ezt, már rögtön tudják, kiről van szó. Tudod, miért kaptad ezt a nevet?

- Sejtem.

- Nem akarsz változtatni rajta…? – a viselkedéséért kapta. Olyan rideg, lekezelő és kifejezéstelen… Mintha egy szellemmel beszélnél. Nekem kifejezetten bejön. Nem kell kétszer mondani neki valamit, nem ellenkezik, nem kér fizetésemelést esetleg előreléptetést, mindent megtesz, amit csak kérek, egyetlen szó nélkül.

- Miért kellene? Különösebben nem érdekel, hogy hogyan hívnak a hátam mögött. Úgy élek, ahogy akarok, és ha ez ilyen viselkedés módban történik, akkor ilyen viselkedés módban fogok. – és ezzel rövidre is zárja a témát…

- Sose lesz így férjed… Nem hiszem, hogy ez jönne be a férfiaknak… - sóhajtok egyet.

- Nekem nem kell férj… - olyan tagoltan mondja, mintha valakit fenyegetne.

- Óhh… Igaz is… Azok után nem hiszem, hogy egynek is a szemébe bírnál nézni – kérdezhetnék is, hogy miért van az, hogy egy ilyen nő, mint Himeko pont egy ilyen cégnél, mint az enyém pont egy ilyen főnökkel, mint én, munkát vállal. Egyszerű rá a válasz: hála. Ennek oka ként nem bírja a férfiakat sem, velem ezért is kivételezik. Emlékszem régen, amikor hazafelé sétáltam, mivel az autóm szervizben volt. Este volt már, későig húzódott egy tárgyalás, mikor hazafelé tartottam és meghallottam azokat az állatokat. Egy sikátorban álltak, vagy négyen Himeko körül, ő pedig csak ült a földön, ahogy odalökték, semmit nem csinált, ugyanolyan volt, mint most. Kifejezéstelen és üres. a Fickók épp meg akarták erőszakolni mikor megállítottam őket. Ő csak megköszönte, de a hangulata semmit nem változott. Vátig állítom, ha nem akadályozom meg azokat a fazonokat, hagyja magát… Hazáig kísértem, de nem szólt egy szót sem, azt gondoltam a sokk miatt volt, de később rájöttem, hogy nem… Mikor elérkeztünk a kapujához, észrevettem, egyedül él… nem várja haza senki, senki nem aggódik miatta, ha akkor megerőszakolják, senki nem vigasztalta volna… nem égett egy lámpa sem. Aztán hazamentem és próbáltam elfelejteni a fáradt és nehéz napomat, de azt az arcot nem lehet elfelejteni… mintha a halál tükröződne benne. Pár évvel később megjelent a cégnél. 1000 közül is felismertem azt a tekintetet, arra kért, hogy alkalmazzam, hálája jeléül akar itt dolgozni, és hogy nem fogok benne csalódni. Hát nem is, tökéletesen végzi a munkáját, sokan irigykednek amiért Himeko nálam és nem másnál dolgozik. Sokban segítette a cégem fellendülését.

- De ha már a házassági tippeknél tartunk, önnek sincs mennyasszonya. – zökkent ki nosztalgiámból monoton hangja.

- Hmm. – mosolygom el magam újfent.

- Minden esetre, hálás vagyok, amiért megmentette az életemet.

- Csak a szüzességedet.

- Ön szerint, mennyi esély lett volna arra, hogy miután megerőszakolnak, ott hagynak? – szóval meg akartál halni…?

Hosszú csend. Mit mondjak… semmit. Nem tudok róla semmit. Amikor alkalmaztam utána néztem, hogy azért képben legyek, meg hátha találok valamit a múltjával kapcsolatban, ami ilyen stílusra kényszerítette... de semmi… mint aki nem is létezik… egy rohadt szót nem találtam róla. Még azt sem, hogy mi a teljes neve, csak onnan tudom, hogy elmondta. Ezen kívül semmi, és akárhányszor kérdeztem, nem válaszolt vagy elterelte a témát.

Ahogy elnézem, ez nem pont neki való… ez a viselkedés… Egy ilyen szép teremtésnek, mint neki, mosolyognia kellene, hogy azon a ragyogó arcon ne csak a búskomorság legyen. Sötétlila szemeinek csillognia kellene, és nem a halált szimbolizáló ürességet mutatnia. Bármelyik férfit megkaphatná, ha egy kis életet vinne magába. Átlagos termet, tökéletes testalkat, közepes hosszúságú, derékig érő sötétbarna haj.

- Figyel ön rám, vagy csak bámulja a mellem? – hupsz… megint elkalandoztam… és a mellén ragadt volna a szemem…? hoppácska…

- Elnézést, mit is mondtál?

- Ideje mennie.

- Máris 10 óra lenne? – kapom fel a fejemet. Így elszaladt az idő?

- 8-kor teázni szokott menni, nem? Most 8 óra van. – ohh… igaz is.

- Köszönöm, hogy szoltál, el is felejtettem. – mindig elmegyek reggel egy kis teaházba, ahol elfogyasztók egy csésze ízletes italt. Valahogy megnyugtat és erővel tölt fel. Talán olyan ez nekem, mint másoknak a kávé vagy energiaital. Ez egy olyan tulajdonságom, amit nem szívesen hangoztatok, büszkeség megtartás képen.

Órámra pillantok, csak ugyan, 8 óra. Felállok székemből, a fogashoz megyek, ami az ajtótól nem messze van. Himeko ugyanúgy ott áll ahol eddig is, ahogy leveszem zakómat és magamra öltöm, rávetek egy pillantást.

- Nem jössz velem? – talán kiszedhetek valamit belőle, mert ugyebár, mint minden embernél, nálam is úgy van, hogyha valamit nem tudok, utána nézek, és ha akkor se találok választ, megkérdezem, de ha nem mondják meg, az ember még kíváncsibb lesz és csak azért is meg akarja találni a válaszokat.

- Dolgoznom kell. – munkamániás…

- A főnököd vagyok. Ha azt kérdezem eljössz-e velem, biztos nem azért kérdezem, mert neked dolgoznod kell, és nem engedek egy kis szünetet, különben is, a személyi titkárnőmnek követnie kellene, bárhova megyek, de ha nem akarsz velem jönni hát nem. – kitárom a kétszárnyú ajtó egyik felét, mely közel a fal magasságával egyenlő és elindulok.

Hirtelen a cipőjének gyors kopogását hallom meg és amint megállok, már közvetlen hátamnál van. Hátra pillantok, de a feje le van hajtva. Csak utánam jössz, mi? Azért mindenki vágyik valamelyest társaságra. Halványan elmosolyodok, majd magam mellé terelem, és úgy indulunk ki az épületből.

Az automatikusan nyitódó üvegajtók elhúzódása után, már látom is fekete Hammer limuzint. Udvariasan előre engedem Himeko-t és besegítem a kocsiba, majd átmegyek a másik oldalra beszállni. Még mindig a kezében van az a nyomorult iPad. Mindegy…

Ahogy elindulunk, rögtön a tájat kémlelem. Nem tudok betelni vele. Az elsuhanó világ. Egy pillanatra Himeko-ra pillantok, hát nem dolgozik azon a szaron?! Legalább most ne csinálná… Kicsit idegesítő. Elhívom, ő meg itt nyomkodja azt az istenverte kütyüt.

- Min ügyködsz? – kérdem, miközben ő rezzenéstelenül folytatja munkáját, mint akihez nem is szóltak…

- 3 héttel későbbi programjait szervezem. – válaszolja a szokott monoton hangon.

- Meg se merem kérdezni, mi van az elmúlt 3 héttel... – ez a nő…! 3 héttel előrébb jár?!

- Természetesen azok már készen vannak.

- Minek kell ennyire előre tervezni a napokat? – nem értem. Szerintem ez baromság…

- Jobb előre látónak lenni, hogy ha esetleg lenne valami magán programja, akkor tudjam hova tenni, vagy esetleg a meglévőket felcserélve értesíteni az ügyfeleit a változásról.

- És mi van, ha azt mondom, hogy holnaptól két hétig szabadságra akarok menni? – gondolom, elég sok munka van vele, hogy lemondja.

- Akkor körlevél szerűen, azokon az időpontokon, amiken Ön nem szeretne dolgozni, értesítek mindenkit erről a szándékáról, persze nem részletezem, csak küldök egy további időpontot, hogy azután mi lehetne jó. De ha Ön meghosszabbítja a szabadságát, akkor ezt tovább csúsztatom. Néha van, hogy maguk, az érintett fele küldenek vissza egy komplett naptárat az általuk megfelelt napokról. Ezután egyeztetem a kettőt és keresek egy megfelelő napot és időpontot.

- Ahogy gondoltam, sok munka van vele, ha egy ilyen hirtelen lépést teszek.

- Főleg ha nem előtte egy héttel jelenti be, minimum.

- Értem… Akkor nem csinálok ilyet, hogy ne kelljen annyit dolgoznod. – húzom félmosolyra ajkaimat, a belőlem áradó kedves mondat után.

- Nem szükséges. Ezért vagyok itt, ez a munkám.

- Ahogy gondolod… viszont, most nem ez a munkád, úgy hogy, ha nem rakod el azt a szart, kivágom. – mondom nyugodtan, mégis fenyegetően.

Oldalra pillantva, félszemmel, látom, hogy hirtelen megállnak a fürge ujjak. Kis idő múlva megint munkába kezdenek, gondolom az utolsó mentések miatt, aztán elrakja az iPad-ot.

- Ahogy óhajtja.

Nem sokára meg is érkezünk a kívánt helyre. A kis hangulatos teaház látványa mindig feldob és erőt ad. Fa boltívek és egy kis kapu fogad minket, ami alatt kényelmesen átférünk. Mindenhol virágok burjánoznak körülölelve az egész helységet.

Segítek udvariasan kiszállni Himeko-nak a kocsiból, majd magam mellett terelve vezetem be a kis helyre. Bent már szinte egy teljes fogadó brigád vár engem, szinte már VIP vendég vagyok, amilyen sokat idejárok. Mindig üresen hagyják azt az egy asztalt, amit szeretek, hogy ha netán egyszer beesek, akkor oda mindig tudjak menni. Egy eldugottabb helyen van, hogy nyugisan tudjak lenni. Odavezetem Himeko-t majd kihúzva a széket neki, hellyel kínálom.

- Köszönöm, de nem volt szükséges. – elég lett volna csak a köszönöm is…

- Egy hölgynek illik kihúzni a széket. – magyarázom nagytudóan, hol ott fogalmam sincs az ilyesfajta etikettről, mivel nincs kinek megmutatni tudásomat.

- Akkor ne kezeljen hölgyként. – erre inkább nem mondok semmit, de ez a duzzogás nem tetszik.

Csak egy fárasztó sóhajt eresztek meg. Nehéz lesz ebből a leányzóból valami értelmeset is kihúznom.

- Nem tudnál egy kicsit kedvesebb lenni…?

- Sajnálom. Én ilyen vagyok alapból is.

- Sajnos tudom… – megőrjít ez a nő… Ha csak fele olyan kedves lenne, mint amilyen rideg, már fél sikert zsebelhetnék be.

Ahogy oda jön a pincérnő felvenni a rendelésünket, rásandítok Himeko-ra.

- Te mit kérsz?

- Köszönöm, semmit. – valahogy éreztem, hogy ezt mondja majd… Nah nem baj, nekem így is jó.

- Akkor a szokásosból kettőt – mosolygok a felszolgálólánynak, aki már ismer és tudja, hogyha azt mondom „szokásos”, mit hozzon ki. Bólint, majd el is megy.

- Mondtam, hogy nem kérek semmit. – akadékoskodik az előttem ülő jéghegy…

Csak rákönyökölök az asztalra és fejem ráhelyezve sandítok felé.

- Most mit néz ennyire? – téged… szerinted kit?

- Örülök, hogy megtisztel a társaságával. – mosolygok rá elbűvölően.

- Még mindig ez a középkori stílusú beszéd? – csak nem fáradtságot érzek szavaiban? Egy érzelem jóváírva Himeko listájára.

Nem mondok semmit, nem strapálom magam. Úgyis rájövök egyszer a kilétére és a múltjára.

Nem sokára meg is érkezik a várva várt teánk. Valahogy olyan megnyugtató hatással van rám, élvezem minden cseppjét. Kiváló indítás egy unalmasnak és fárasztónak ígérkező naphoz. Különösebben nem nagyon beszélünk ezután Himeko-val, ő is szürcsölgetni innivalóját, ami egyezik az enyémmel. Nem is nagyon látom, hogy fintorogva, de azt se, hogy ízlik neki, tipikus…

Végzünk, és rögtön irány vissza, dolgozni. Hahh, már előre fáradt vagyok. Himeko is itt tipeg mellettem ügyelve, hogy ne ütközzön nekem, de ne is legyen túl messze tőlem… okos, bár ezt már így is tudtam. Jó lenne azért többet tudni róla. Nah majd egyszer biztos, addig úgy se nyugszom, míg meg nem tudok róla mindent…!