Angel's World 6. rész - Szünet

Büntetés... Hogy nem lepődök meg ezen. Szinte már a hobbimmá vált. Tanulás, utána meg robotolás.

Most is odatartok, viszont büszkébb fejjel. Ugyanis tegnap megtanultam, hogyan kell elrejteni a szárnyaimat. Alig ismernek meg az itteniek. Csak azok vesznek észre, akikkel már kellő képen összebarátkoztam, de néha még ők sem. Kicsit megzavarja a társaságot, hogy nincsen a hátamon a toll függöny.

Pár nap eltelt, hogy utoljára láttam Atsuya-t, pedig szerettem volna, ha szünetben csinálnánk valamit, hiszen az is itt van. Ha jól számolom két nap, de még nem találkoztam vele azóta.

Hányas terembe is kell mennem...? 14-es. De hol van...? Még mindig van, hogy eltévedek ennyi itt lét után is. 12...13... Megvan! 14-es terem!

Bekopogok, és mikor meghallom az engedélyt adó választ, bemegyek... Vagyis mennék, ha nem vastag töri, atlaszokból lenne vagy 6 a kezembe. Újra hallom, hogy bemehetek.

- Anooo... Sensei... Segítene? - hallatszik gondterhelt hangom. Nem igazán tudok bemenni, szóval jó lenne, ha valaki segítene.

- Óóó Hoshiyo-chan! Máris megyek! - hallom a tanár hangját és már nyitja is az ajtót.

- Arigatou, sensei. - hálálkodom és be is megyek - Hova tegyem ezeket?

- Atsuya majd a helyére viszi őket. - A-Atsuya?! Ebbe az osztályba jár?!

- Hai, hai… - üti meg fülemet a már ismerős hang. Nem gondoltam volna, hogy így találkozunk. Ahogy felém tart hosszasan néz a szemembe, de állom a tekintetét. Elém érve a könyvkupac után nyúl és mikor átadom, ujjaink érintkeznek. Már így is elpirultam kissé, nem hogy erre a szituációra.

- Csak nem büntetés? - suttogja nekem, hogy csak én halljam.

- De... - nyögöm ki nehezen.

- Rossz kislány. - válaszol kissé kuncogva. Csak nem valami huncutságot hallok szavaiban?! Mint aki az előtte álló őzet szemelte volna ki, aki védtelen vele szemben. Elfordítom kissé fejemet és akkor megpillantom a serényen integető Ryuuto-t. Intek neki észrevétlenül és erre elkezd activityzni. Ajaj... Ebben nem vagyok annyira jó. Mit mutogat? Már lassan hangosan is elismétlem kérdésemet, mikor Atsuya lefordítja nekem.

- Azt mondja, ebédelj majd velünk. – ááá… értem…

- Oh… – nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne… de ezt, hogy mondjam meg neki… nekik…?

Nem válaszolok egyéb dolgot. Azon az esetlen „oh”-n, semmi értelmes nem jön ki ajkaimon. Talán nem is baj.

- Hoshiyo-chan! – hallom meg a sensei hangját, mire odakapom a fejemet. – Úgy tudom, szünetben is tart a büntetésed.

Hát igen… Engem akkor se hagynak. Mivel még mindig nem produkáltam elegendő változást, kitalálták, hogy majd szünetben lesz! De… nem igen hat meg ez. Nem vették még észre, de azzal hogy ideküldenek büntetésre, csak nekem tesznek jót. Láthatom Atsuya-t és ez nekem máris elegendő bármilyen akadály legyőzéséhez.

- Igen… - válaszolom halkan, de érhetően.

- Hát már szünetben sem hagynak békét neked? – rátapintott a lényegre. Megmosolygom az agyafúrtságát. – De ha jól hallottam már egy másod szintű mágiát megtanultál, ugye? Ahogy látom remekül is alkalmazod, különösebb koncentráció nélkül.

- Igen. – bólintok. Most valahogy nem vagyok olyan beszédes kedvemben. Tudom, hogy a szárnyaimra céloz, nem is kell ezt tovább bonyolítani.

- Figyelemre méltó. Bár az én diákjaim lennének ilyen szorgalmasak. – mosolyog rám a sensei.

- Köszönöm… – mit mondjak… ez kicsit zavarba hozott… Azt hiszem, érzem is, ahogy arcom kisé égni kezd. – Sajnálom, sensei, de nekem most mennem kellene.

- Persze, menj csak. – még kapok egy haj borzolást és utamra engednek. Halkan lépdelek ki, épp hogy a cipőm kopogása hallatszik. Nem nézve hátra, hagyom el a termet, nem tudom, hogy hogyan kéne döntenem az ebéd felől… Tartsak velük? Esetleg el se menjek? De az meg pofátlanság lenne… Nem tehetem ezt velük, hiszen olyan kedvesek velem…

*¤*

Az ebédlőbe érve megpillantom a rengeteg gyerek sereget. Azt hiszem most egy kicsit beparáztam… Miért kell ennyien lenniük…? Szerencsére Ryuuto serényen integetve jelzi helyüket. Odalépdelve észreveszem, hogy a négyes asztalnál már csak egy hely maradt… Atsuya mellett. Kicsit elpirulva, de helyet foglalok.

-Végre, hogy ideértél, Hoshi-chan. – vigyorog rám Ryuuto. Csak bólintani tudok válaszképp, semmi más. Túlságosan is zavarban vagyok ahhoz, hogy értelmes mondatokat alkossak. Szépen elhelyezkedek a nekem szánt helyen.

-Ne hozzunk neked valamit enni? – kérdezi Takeshi.

-Óóó, nem kell, köszönöm!

-Nem is tudtam, hogy szünetben is itt leszel. – kezd bele újra Ryuu. – Eljöhetnél majd hozzánk, mint a múltkor – vigyorog rám. Hát persze, ez csak neked ilyen vicces. Ha visszagondolok arra a napra, feláll a szőr a hátamon.

-Igen, bár a szükséges teendők mellett, amikor szabadidőm van, gyakorolnék, úgy hogy nem tudom, mikor érek rá. – és ez nem hazugság. Szeretnék végre tovább fejleszteni pár képességet, amit eddig idő hiányában nem tudtam megtenni.

Atsuya szokatlanul csendbe van mellettem. Bár látom, hogy figyel és reagál arra, amit beszélünk, de szinte csak Ryuu és én fecsegünk. Takeshi olykor-olykor bele kérdez pár dologba, amire készségesen válaszolok. Ryuuto a lelkemre köti, hogyha időm engedi, feltétlenül nézzek be hozzájuk.

Szabadkozva állok fel, mondván hogy dolgom van és sietnem kell, de el is engednek. Nagy sóhajok közepette indulok el a következő állomásomhoz. Könyvtár. Azt hiszem, elleszek ott egy darabig.

Nagy pakolások közepette veszem csak észre, hogy mennyire el is telt az idő. Az órára nézve látom, hogy már javában délután van. Most kezdődik meg a tanítás. Azért lett olyan kevés az ittlévők száma. Mindenki megy órára. Azt hiszem én is végeztem, és mehetek egy kicsit gyakorolni. Legalább nem lát senki, ez lenne a legalkalmasabb idő.

Lejelentem a mai munkámat a könyvtárosnak, aki bólogatva elenged. Még megkérdezem tőle, hogy van-e olyan hely, ahol gyakorolni szoktak az arkangyalok. Amint elmagyarázza az utamat, el is indulok. Meglep, hogy az Ark-rész milyen szép ahhoz képest, hogy ez egy szinte teljesen más világ. Majd hogy nem ugyanolyan gyönyörű az épületek szerkezete, mint a miénk.

Miénk…? Mondhatok én még ilyet? Mostanában egyre jobban érzem, ahogy eltávolodok az angyaloktól. Viszont ez által egyre jobban megkedvelnek az itteniek. Szinte teljesen családtagként kezelnek. Pláne Ryuuto-ék.

Ahogy ezen gondolkozok, megannyi helyet elhagyva nemsokára meg is érkezem az edzőtérhez. Teljesen nyitott, így lehet levegő gyakorlatokat is végezni. Mintha egy focipályán lennék annyi különbséggel, hogy fű helyett homok borít be mindent a talpam alatt.

Mélyet szippantok a friss levegőből és előhívom szárnyaimat. Egy szempillantás alatt robbannak ki a tollak hátamból. Talán a levegőben kellene kezdeni, nem? Felröppenek a végtelennek tűnő kék égbe. A pálya körül egy bizonyos határtól már az erdő veszi kezdetét. Na, oda biztos nem akarok egy éjszakai nap kikeveredni. Félelmetes lehet az itteni erdő. Bár mi különbség van erdő és erdő között..? Bebeszélik nekünk ezt az óriás egyenlőtlenséget a két világ között. Egyre jobban megbizonyosodok arról, hogy csak a lakókban különbözünk, semmi egyébben.

Innen, fentről, be lehet látni az Ark-rész egy részét. Milyen gyönyörű. A messzeségben pedig feltűnik egy apró részen az Angyal-rész is.

De ne is húzzuk tovább az időt, kezdjünk is bele. Pár repülő gyakorlat meg teszi mára. A fák egy része, az erdő eleje, most segítségemre van a szlalomozáshoz. Könnyedén veszem az akadályokat az elején és mikor már megszokom azokat, gyorsítok egy kicsit sebességemen. Így ellehet egy ideig játszadozni. Akaratlanul is eszembe jut Atsuya…

Gondolom most tanul. Valamelyik órán ülhet. Kíváncsi vagyok, vajon a tanulmányi eredménye milyen? Én jó tanulónak nézem, így, hogy egy kicsit közelebbről is ismerem, de a külseje alapján elég lázadozónak tűnik. Ryuuto-ról elképzelem, hogy egy szeleburdi gyerek, szeleburdi jegyekkel. Hol jó, hol rossz, hol pedig egyik se. Takeshi biztos kitűnő tanuló. A maga ridegsége, ami vetekszik Atsuya-éval, biztos jól tanul. Atsuya mintha mostanában barátságosabb lenne, nem? Vagy csak én látom ezt. Az is meglehet, az utóbbi időben rettentően máshogy viselkedek. Alig ismerem és ennyire érdekel. Mindent tudni akarok róla. Mindent. Olyan furcsa. És én is az vagyok.

Annyira belemélyedek gondolataimba, hogy észre se veszem a szinte pár centire lévő fát az arcomtól. Hát persze, hogy nincs időm kikerülni és nekiütközök. Rögtön egy sokkhatás, és ugyanolyan lendülettel elkezdek lezuhanni. Rengeteg ágreccsenést hallok, ahogy egyre közeledik a talaj. Aztán a nagybecsapódás… Felszisszenek, ahogy a testem lehuppan a földre. Áúcs… Ez nagyon fájt. Ha nem is volt elég, ahogy az ágrengeteg a szárnyamat cincálta ez a földet érés aztán mindenképp viszi a pálmát. Az tuti, hogy innen egyelőre nem kelek fel. És még sokáig nem is fogok.

Mi van, ha itt maradok végig…? Senki se fogja megtudni, hogy lejöttem ide gyakorolni, még inkább hogy bajom is esett. Elvégre utolsó tanítási nap. Ez az utolsó hely ahova eljönne az ember. És ha tudnák is, ki segítene? Az arkangyalok nem hiszem, hogy ennyire megszokták a jelenlétemet. Túlságosan hamar csöppentem be az életükbe és teljesen váratlanul. Nehéz lehet ehhez hozzászokni, ráadásul a „másik” faj vagyok. Ősi rivális.

Az angyalok pedig már a kitagadás szélén vannak. Teljesen kitaszítottnak érzem magam mellettük. Mintha ott se lennék, nem mintha annyira sok időt töltenék manapság az Angyal-részen. Szinte már saját szobát is kereshetnék itt.

Egyáltalán nem tudom, hogy hova tartozom… Nincs otthonom… Nincs senkim…