Angel's World 5. rész - Lázadás és Érzelem

Nehéz estém volt. Alig aludtam...

Reggel már mennék is bajt keresni mikor bátyám megállít.

- Mit csinálsz? - rivall rám.

Annyira fáj... Fáj, hogy így bánik velem.

- Semmit...- válaszolom lehajtott fejjel.

- Hoshiyo, én komolyan meg akarlak védeni minden bajtól, de ha nem mondod el mi bánt, nem tudok segíteni.

- Mégis elárultál...odadobtál nekik, hagy rendelkezzenek velem kedvükre. Aztán azt mondod, hogy szégyellsz?! Szerinted ez jól esett nekem?

- Sajnálom, de meg értened, hogy érted tettem, hogy megváltozz, és ne keverj bajt... Mindent miattad csináltam.

- Katsuyaha... - ez most meglepett. Nem gondoltam volna. Talán tényleg szeretetből tette...de nem olyan szeretetből.

- De ezt csak azért tetted, mert a bátyám vagy? Csak, mint testvérem, úgy csináltad?

- Miért, hogy kellett volna tennem? A bátyád vagyok te pedig a húgom.

- Te tényleg nem értesz semmit...- tör ki belőlem hirtelen.

Nem is várom meg válaszát, rögtön futásnak eredek. Tényleg nem tudja... Mekkora egy barom vagy!

Lábam akaratlanul, de a jól ismert átkelőhöz vezérel. Átszáguldok rajta, és már keresem is.. Merre vagy? Gyere elő, kérlek! Szükségem van rád, Atsuya!

Mi ez? Megtorpanok. Kezemet arcomhoz emelem... Sírok... Döbbenek rá. Én... Én..

Gondolkodni sincs időm tovább ezen, megpillantom Ryuu-t. Rohanok is oda megtudakolni tőle, amit akarok. Aggódva kérdez a kedvem után, de nincs időm erre. Amit kellett megtudtam, sietek tovább. Sebesen vágtatok fel a lépcsőn. 22... 22-es szoba... Amint megtalálom, azonnal dörömbölni kezdek rajta. Erre hamar kinyitják és megtalálom azt, akit keresek... Atsuya... Azok a kék szemek... Menyire vágytam rá... A hófehér korona... Atsuya.

- Hoshiyo. Megint büntetésben? - próbál viccelődni. Amint lassan felemelem fejemet, és ránézek, rögtön észreveszi, hogy ez most nem alkalmas.

- Ryuuto mondta, hogy itt laktok... - nyögöm elcsukló hangon.

Körül néz gyorsan, majd behúz, maga után bezárva az ajtót.

Milyen más a szobája... Egyből a nappaliba nyílik. Közepén kis asztal, azelőtt TV. Az enyém teljesen más. Sokkal nagyobb... Hát már ebben is különbséget tesznek bennünk azok az alávalóak...! Hisz együtt is tudna élni a két faj, ugyanolyan körülmények között.

- Mi történt? - kérdezi, és leültet a kis asztal mögé. Nem tudok megszólalni. Egy hang se jön ki számon. Amint ő is letelepszik mellém, nem tudom megállni, hogy ne fogjam marokra ingjét és ne bújjak közel hozzá. Elkap a zokogás. Viszont ő türelmesen átkarol egyik kezével.

Kérlek... Csak egyszer...egyszer hagy érezzem puha ajkait...

Kúszok fel fejemmel az arcához. Számmal az övét követelve.

Csak most az egyszer...

Arcom könnyel telítve.

Csak egy kicsi... Még egy picit... Mindjárt...

Épp elérném szájszélét az enyémmel, amikor beront Ryuuto és a harmadik szobatárs. Csalódottan hajtom fejemet a mellkasára. Persze senki sem vesz észre semmit ebből az egészből.

- Zárjátok be gyorsan! - parancsol rájuk Atsuya.

Ahogy becsukják azt, hozzám közel fészkelik be magukat.

- Mi a baj? - érdeklődik kétségbeesetten Ryuuto.

Milyen kedves...hogy számítok neki.

- Valaki bántotta? - kérdezi a harmadik fiú.

 Édes... Nem is ismer és aggódik.

- Nem tudok sokkal többet mondani, mint amennyit láttok. - válaszol Atsuya.

- Hirtelen oda jött sírva és a szobánk számát kérdezte. Akkor se mondta, hogy mi lelte. - hadarja Ryuu.

- Hoshiyo… - fordul vissza felém Atsuya gyengéden végigsimítva fejemet. - Jobban vagy már?

Csak bólintani tudok, majd felegyenesedek.

- Köszönöm... - bököm ki.

- Ugyan. El akarod mondani?

- A bátyám... - tör ki belőlem.

Végül elmondok nekik mindent. Belefűzöm a múltamat is, hogy jobban értsék. El se hiszem, hogy bizonyos információt milyen érzelem telien mesélek. Talán túlságosan is. Aztán befejezem a ma történtekkel. Azt hiszem mindent elmondtam...

- Szegény Hoshi-chan... - hamar becézgetni kezd Ryuuto.

- Ahogy kivettem szavaidból eléggé kötődsz hozzá - éles eszű. Tudtam, hogy túlságosan elnyálaztam. De Atsuya-tól nem is vártam mást.

- Igen, éreztem iránta valamit még régen, de ez mára már teljesen megváltozott. Meggyűlöltem... - és ez igaz is...

Hosszú csend. És fájdalmas is...

- Óóó igaz is még be sem mutatkoztam neked - töri meg kínos hallgatásunkat a számomra még ismeretlen srác. - Takeshi. Örvendek Hoshiyo-chan. - mosolyog rám, miközben viszonzom kézfogását.

Bár nem válaszoltam ő ezzel is beérte. Mintha tudtam volna valamit is mondani...

- Lehet, jót tenne neked egy kiadós, nyugodt alvás - javasolja Ryuu.

- Az meglehet - helyeslem. Már állnék is fel, hogy haza menjek, mikor Takeshi megragadja a kezemet és egy pár lépésre lévő oldalra húzható ajtó mögötti szobába invitál.

- Úgy értve, hogy itt pihenj. Ne aggódj, majd mi figyelünk, ha jön egy ellenőr.

- Jajj, ne csináljátok! - ellenkezek - Ez nekem így kínos!

- Ugyan ne kéresd magad. A fiúknak igazuk van - hallom meg Atsuya hangját.

- Nah jó - adom meg magam, elég hamar. - de csak pár percre dőlök le!

Nem volt egy nagy szoba, mégis, így volt tökéletes számomra. A földön volt pár fuuton. Szóval egy helyiségben alszanak. Alighogy körülnéztem a többiek "akcióba" lendültek.

- Megyek, hozok kaját - lép ki az ajtón Ryuuto.

- Én addig őrködöm. Majd kopogok, ha baj van. - megy ki Takeshi is.

Csak ketten maradtunk. Csak mi...

- Én pedig itt őrködöm - ahogy kiejti, rögtön el kell, hogy piruljak, olyan ellenállhatatlanul mondta.

Befészkelem magamat az egyik fuutonba. Hmmm... Olyan ismerős illat... Mintha már éreztem volna valamikor...nem is olyan régen. Igen... Hisz ez Atsuya illata!

Mélyen belepréselődöm az anyagba és lazulásra készen behunyom a szememet. Nem nagyon tudok aludni így csak "relaxálok". De így is gyötrő gondolatok mardosnak és facsarnak ki belőlem könnyeket, megmarkolva a paplant próbálom elfojtani őket.

- Csak nyugodtan - hallom meg Atsuya hangját, ahogy belép ebbe a kis zugba. Közvetlen arcom előtt ül le. Nem merek ránézni, nehogy észrevegye gyenge, sebzett arcomat.

- Ha ez vigasztal valamelyest, nekem is meghaltak a szüleim. Csak én viszont mindenre tisztán emlékszem. - suttogja szinte alig hallhatóan, csak nekem.

Tenyerével végig simít arcomon majd ujjbegyeivel égető csíkot húz állam felé. Megemelve azt kényszerít arra, hogy akaratlanul is, de szemébe nézzek.

- Talán könnyebben mennének vele a dolgok, ha nem keverednél bajba. - magyarázza. De hisz mindent miattad csináltam. Hogy azokba az írisz szemeidbe nézhessek.

- De akkor nem láthatnálak… - csúszik ki ajkaim közül az, amit az imént gondoltam. Rögtön elvörösödöm. Milyen felelőtlen vagyok! Hogy mondhattam ki ezt előtte!

- Örülök, hogy így gondolod. – nah, ez meglepett! Talán mégis van remény számomra nála...?

Mikor elhúzná kezét pofimtól, utána kapok és visszaszorítom gyengéden. Enyhén simítom tenyereinket össze. Beleborzong egész testem ebbe az érzésben. Olyan jól esik! Halvány mosolyt látok arcán. Remek, akkor nem gondol rámenős ribancnak. Hála!

Túlságosan rákattantam...pedig nem vagyok ilyen. Lehet, segít ebben a szinte teljesen sötét szoba, ahol nincsenek ablakok. Apró fényt csak az ajtó vékony anyaga enged be, de még az se sokkal többet. Épphogy annyit lássunk, hogy hol vagyunk.  Hosszú percekig vagyunk így, már épp megszoknám, amikor megint csak megzavarnak. Ryuuto az, a megígért étellel. Nagy erő kell ahhoz, hogy ebből a kényelmes pózból felálljak. De meg kell tenni... Lassan kikászálódok és Atsuya-val együtt kimegyünk a nyugis szobából. Finom illat üti meg orromat. Pizza. Remek! Olyan régen ettem már!

- Vacsora tálalva! - mosolyog ránk Ryuu.

- Ahh! Milyen jól néz ki!

Le is telepszünk az asztal köré.

- Mi lesz Takeshi-vel? - tőr ki belőlem, lelkiismeretes hangon.

- Ne aggódj miatta. Majd jön. - ez a laza stílus… Atsuya már csak ilyen.

- Viszont biztos örülne annak, hogy így aggódsz érte. – örvendezik Ryuuto.

Nem is kellet ennél több, már robog is be Takeshi.

- Gyorsan! Jönnek a felügyelők!

Csak ennyi hiányzott. Ryuuto rögtön felpattan.

- Gyerünk! Bújjatok el! - hallatszik vészjósló hangja.

Azt még megértem, hogy engem elkezd tolni, de minek taszítja velem együtt Atsuya-t is!?

Valami szekrényhez taszigál, majd erősen elkezd betolni, utánam meg Atsuya-t.

- Hééé! - próbálok ellenkezni.

- Ryuuto! Várj már...! - próbálja Atsuya is elmagyarázni, hogy őt nem kell bevonszolni, hiszen csak engem kell elbújtatni.

De már késő. Ahogy abban a szűk szekrénybe teljesen egymáshoz préselődtünk. Rögtön elpirulok. A szárnyaink, épp hogy beférnek testünk mellett.

- Sajnálom...- súgja alig hallhatóan.

- Se-semmi baj.- motyogom nehezen.

Kihasználva a helyzetet kicsit közelebb húzódom hozzá, később magyarázhatom azzal, hogy a szárnyam útban volt és nem akartam, hogy kiessünk. Hallom, ahogy egy férfi beszél, körül néz, hallom lépteit. Amit viszont utána hallok az nagyon meglep.

- Esetleg nem láttatok errefelé egy angyalt? - az ellenőr határozottan a lényegre tért.

- Ne-nem - válaszol határozatlanul Ryuu.

A francba, hogy nem tud normálisan válaszolni!

- Mellesleg a bajkeverős lányt keresik. Hoshiyo no Hiwaki-t.

- Itt nincs. - jelenti ki nyugodtan Takeshi.

Végre valaki, aki higgadt.

- Azt látom, hogy nincs itt, de nem is láttátok errefelé?

- Nem.

Léptek egyre elhalkulnak, mígnem már egyáltalán nem hallom őket.  Elment. A két fiú kifújva huppan le a földre, míg mi kijövünk zsúfolt búvóhelyünkről.

- Huhh.. Simán ment - könnyebbül meg Ryuu.

- Jah simán, de engem miért kellett bezárni, okos?! Hoshiyo volt veszélyben, nem pedig én! - kicsit felhúzta magát Atsuya... Azért ennyire csak nem volt rossz…

- Úúú! Bocs hirtelen döntés volt. - röstelkedik Ryuuto.

- Nem baj... Csak legközelebb azért gondolkodj.

- Meglesz! Hoshi-chan, amúgy megvagy?

- A-ahaa... - dadogom. Azt hiszem, most jön ki rajtam az előbbi izgalom. Le kell, hogy üljek szusszanni egyet. Ezt is teszem. Nagy levegő vételek közepette nyugtatom le dübörgő szívemet.

- Biztos, hogy minden oké? - aggódik Takeshi

- Persze, persze – nyugtatom, ami koránt sem volt igaz. – De, ami most fontosabb, hogy jutok át a másik épületbe?

- Ne aggódj, elkísérlek. - Atsuya megnyugtató hangja valahogy minden gondom elűzi.

- De hogy...? - csúszik ki számon aggodalmasan. Nem tudom mégis, hogy akarja ezt kivitelezni.

- Eltévedtél. Mint mindig. Sokszor előfordult már, miért ne lehet most is? - Igaz...

De csak bólintani tudok erre. Miután végül kieszeltünk egy végleges verziót, elköszönök Ryuu-tól és Takeshi-tól. Elindulunk a csendes éjszakai kollégiumtól, a tantermek folyosóján át, egészen a hídig. Furcsa módon nem akadtunk bele senkibe. Pedig nem rég még kutattak utánam…

- Látod, nem is kellett ide színészi jelenet. Egy lélekkel sem találkoztunk.

- Igen…- nyögöm ki nehezen.

És most a búcsúzás. Mintha évekig nem találkoznánk, annyira fáj...

Ahogy azokba az égkék szemekbe nézek, rám tör az érzés, hogy mondjam el neki. De még mindig félek. Csak figyelem őt. Vajon örül, hogy megszabadulhat a gyerekes érzésimtől? Vagy esetleg hiányozni fogok neki?

- Minden rendben lesz? - hallom meg hirtelen hangját.

Nem jön ki hang a torkomon, ezért csak bólintok.

- Biztos? - érzem a kétséget mondandójában.

Még jobban bólogatok. Esküszöm, elmegyek bólogatós kutyának.

- És a nyelveddel mi van? Kiharapták? - mosolya láttán megnyugszom.

- Nem. Még megvan.

- Végre. Azt hittem sose fogom újra hallani a hangodat... - viszont az övé olyan lágyan csilingel, hogy máris zavarban vagyok. És hogy ezt még jobban fokozza, kezeivel közre fogja arcomat, hogy akaratom ellenére is szemébe nézzek. Úgy érzem elveszek bennük. Muszáj megszorítanom ingjét. Ekkor viszont észreveszem, hogy arcunk között a távolság egyre kisebb. Közelít hozzám. Vajon most meg akar csókolni? Bár úgy lenne...hátha... Ösztönösen hunyom le pilláimat és emelem meg fejemet.

Égető csókot érzek...a homlokomon... Gondoltam, hogy túl szép lenne. De kezdetnek megteszi. Amikor ajkát megérzem bőrömön nehezen nyitódnak fel szemeim. Elhúzódik, és egyik kezével megcirógatja arcomat. Hozzásimítom pofimat, még jobban átadva magam az érzésnek. Mámorítóan hatott rám ez a csók...még ha nem is igazi volt.

- Atsuya... Én... - minek is kezdek bele... Semmi esélyem... Lehet, még várni kellene ezzel. Talán később nagyobb lehetőségem lesz.

- Igen? - zökkent ki gondolataimból Atsuya.

- Csak... Azt akartam mondani, hogy... - nem...most még semmiképp. – Sajnálom, hogy ilyen kis semmiségért zargattalak titeket. Gondolom lett volna jobb dolgotok is, mint az én nyavalygásomat hallgatni…

Érzem, ahogy a szemem küszködik a könnyek ellen. Gyorsan lehajtom a fejem, nehogy Atsuya észrevegye. Nem szeretném, ha meglátná.

Miután félbe hagytam beszédemet, időt sem hagyott folytatni azt. Csak azt éreztem másodperceken belül, hogy védelmező karok öleltek át. Tágra nyílt pupillákkal tudatosult bennem, hogy ez Atsuya. Akaratlanul is, de az elfojtott könnyek előtörtek. Belekapaszkodtam erősen, mint valami kisgyerek. De most valahogy olyan elesettnek érzem magam. Ahogy testem megremeg, válaszolva szorítja meg még erősebben.

- És még te vagy jól... - duruzsolja fülembe.

Szinte már a cimpámba harap, de ettől még a leheletét érzem. Egész testem beleborzong az érintésébe, de ez olyan jól esik. Érzem testének melegét, hallom a szívdobogását.

- Igazat mondok... - próbálom meggyőzni. - Sokkal jobban vagyok, mint eddig valaha. Az, hogy meghallgatatok és segítettek elbújni... - mosolyodom el visszagondolva a szekrényes kalandunkra.

- Hát igen. Az elbújás - halványan elvigyorodik, ahogy neki is eszébe jut. – Sajnálom, hogyha kellemetlen helyzetbe hoztalak.

- Ugyan, nem történt semmi.

- Akkor jó. - paskolja meg a fejemet.

- Azt hiszem, mennem kéne... Így is kapni fogok, bár különösebben nem érdekel. - olyan nehéz ezt kimondani, de muszáj.

- Megértem, hogy menned kell. Jobb lenne, ha nem keverednél bajba.

- Már mondtad egyszer, de látod, hogy nem használt.

Nagy sóhaj közepette simít utoljára végig arcomon. Még jobban próbálom kiélvezni ezt, mint az előzőeket.

Aztán lassan elindulok a híd felé. Háttal megyek erősen kapaszkodva a korlátba és végig őt nézem. Nem szakítom meg vele a szemkontaktust, és ő sem. Végig egyenesen rám figyel, és nem mozdul, egy tapodtat sem. Mikor átérek még mindig ugyanúgy áll. Utoljára még intünk, egymásnak majd elindulok a folyóson, kétségbeesetten, hirtelen hátra pillantok. Nem tudom miért... Még egyszer látnom kell, bár tudom nincs már ott. Mégis muszáj. Odakapom fejemet ahol az előbb állt. Ott van... Engem néz... Atsuya... Miért? Miért nem tudok elszakadni tőled? Miért ragaszkodom ennyire hozzád? Hisz nem is ismerlek... Akkor miért? Miért esett jól az a csók, a közeledés?

Nem tudok a saját kérdéseimre válaszolni. Tőle nem kérdezhetem meg. Akkor mégis honnan kéne megtudnom? Még mindig egymást nézzük. Azt hiszem, meg fogja várni, amíg meg nem bizonyosodik róla, hogy tényleg elmentem-e. Ha vajon nem mozdulok, mit fog tenni? Talán idejönne megkérdezni, hogy mi bánt vagy nem mer átkelni a két világot elválasztó hídon? Utóbbira tippelek. Atsuya sem hülye.

Megint rápillantok. Most már tényleg ideje menni, ha nem is azért, mert késő van, de nem akarom bajba keverni.

Lassan fordulok oldalt és indulok el. Már nem nézek vissza, vagyis próbálom nem azt tenni. Muszáj lesz kibírnom a szobámig. Muszáj...

Atsuya...