2. rész – A való világ
Szókimondó vagyok. Ez van. Ami a szívemen az a számon. Ilyen vagyok, ezen már nem tudok változtatni...
De ezt már sokan tudják rajtam kívül is. Amikor valami nem tetszik, azt szóvá is teszem. Nem hagyom magam, főleg ha tudom, hogy nekem van igazam.
Ez most sem volt másképp...
Már nem is tudom hányadik alkalom ez...
Állandóan ezt csinálják...én vagyok főlényben...az igazság mellettem van...de mégis…mégis mindig engem büntetnek meg! Ráadásul olyan hülye ürüggyel..!!
Nem én voltam a hibás! Állandóan engem okolnak mindenért! Hiszen nem én szegtem meg a szabályokat, hanem ő..! Én tudom, hogy mit kell csinálni és mit nem!
Már megint megtörtént...Szóvá tettem és megint én húztam a rövidebbet...
Az a hitvány hivatalnok...hogy én, hogy utálom ezeket. Már van egy kis rangjuk, ami nagyobb, mint nekünk, átlagembereké, és máris mindent csinálhatnak!
A szabályzatunk, ugyanis kimondja, hogy a szárnyainkat, mint azt már régebben említettem, nem lehet mindig használnunk. Akiknek megvan rá a képességük, azoknak el kell rejteniük. Nem tudom miért, ne engem kérdezzetek. Ezért vannak a szabályok...hogy kérdőre vonjuk a hülyeséget…mert ez az...viszont ezek meg kellenek, hogy egyensúly legyen. De vannak olyan öntelt, bunkók, akik ezeket nem tartják be: mint ez a Kentaro... Hogy utálom. Állandóan belém köt… de csak azért mert többször beköptem…viszont mégis mindig én kaptam érte...Most sem kíméltem: mondtam a fejeseknek hogy használta a szárnyát azért, hogy a legfelső szintről a legalsóra juthasson...
Tudni kel, ugyanis, hogy nekünk bazi hosszú lépcsők kanyarognak körbe-körbe a fal mentén, középen pedig nagy űrt hagyva. Mint a mesékben a hercegnők nagy tornya. Így könnyebb észrevenni azt, amikor te mész fel, szépen, megmászva az 1000 meg 1000 lépcsőfokot, egyesével, és melletted hirtelen lesuhan egy angyal...Hát az mondhatom kellemes érzés...Ez a Kentaro mindig ezt csinálja. Kihasználja a hivatalnoki rangját, ami nem is akkora szám, és állandóan megszegi ezeket a kisebb szabályokat…de ha én csinálnám..!!
-Hoshiyo, most már elég legyen! - utasít rendre Katsuyaha. -
Hát igen, sokszor van, hogy amit magamba gondolok, az kiszalad a számon...sokszor…mindig... Ez most sem volt másképp...
Épp Katsuyaha bandukolt mellettem mikor dührohamot kaptam. Persze már tudta előre, nem kellett elmesélnem neki. Ezeket mindig hamarabb megtudja, mint bárki más.
Hosszú barna hajam két oldalt két cofba volt fogva, egy-egy nagy masnival rögzítve. Ruháim közül egy bonyolult szerkezetűt vettem fel, ami ennek ellenére elég sexi. Vállamnál egy nagy kitüremkedéssel emelkedett meg az anyag majd rögtön vissza is feszült a karjaimhoz. Csuklómnál azonban, lengébb "pózt" felvéve hagyta szabadon tenyereimet. Az egész ruhám alsója alig ért a fél combomig, olyan rövid volt, szoknyában végződött. Harisnyatartó, fekete harisnya, magasabb sarkú cipő, ez alkotta lábamat. Nem mondom, hogy ez egy ringyós ruha, de azért elég kihívó, főleg hogy az egész vajszínű, és alatta még volt egy fekete csipkés anyag, amolyan bélésnek. Hasamnál kettévált a textil és felfelé nagy ívben kikerülte melleimet, vállam csúcsánál végződve.
Keblemet egy újabb, világosabb barna anyag takarta el. Ilyen több-együttes-részű ruha. Nah ezt jól megmondtam...De nem is ez volt a lényeg,hanem...
- Figyelsz te rám egyáltalán?- zökkent ki az álomvilágból Katsuyaha.
- Igen, igen – sóhajtom.
- Nem hiszem...
- Jól van! Nem érdekel, amit erről mondasz! Nah! Hiszen tudod te is nagyon jól, hogy nekem van igazam, mégis mindig ellenem vannak!
- Nincsenek ellened. Ez a szabály. Ő egy hivatalnok, nagyobb beosztásban van, mint te. Neki több mindent lehet.
- Csak azért mert ül a négy fal között és ír... nagy munka mondhatom.
- Nem illik kigúnyolni mások dolgait.
-Bla-bla-bla-bla...Állandóan jössz nekem ezzel a dumával...Te is ellenem vagy!
- Mondtam már, hogy én nem vagyok ellenség...De az alól nem bújhatsz ki, hogy nekiesel egy hivatalnoknak és lehordod a sárga földig. Ezt mindenképpen megjegyzik, és ezt nem úszhatod meg...
- Ne már! Megint büntetést kaptam?! - szakítom félbe, mikor észreveszem, hogy valójában mit is akar velem közölni.
- Hoshiyo...már megtanulhattad volna, hogy ez már csak így megy... Muszáj megtenned mivel ellenszegültél a szabályzatnak.
- De ő is!
- Ő hivatalnok! - zárja rövidre a témát.
Ezután duzzogva mentük tovább. Vörös szemeim csak úgy lángoltak a dühtől. Nem hiszem el...újból megcsinálják velem...és Kentaro ebből nem kap semmit!
Hhhh… sóhajtok...ez van...már mióta ezt csinálom...szemrehányás-büntetés-én szívok-más nem....és előröl.
- Az Arkrészre mész… - cseng egy határozott hang fülembe.
- H-Hogy?- pillantok Katsuyaha-ra - Azt hiszem rosszul hallottam, amit mondtál…
- Nem, jól hallottad...Az Ark-részen töltöd le a rád szabott ítéletet. - úgy mondja, mintha ez mindennapos dolog lenne! De nem az! Ez az Ark-rész! Az arkangyalok főhadiszállása! Hemzsegnek ott a fekete szárnyakkal rendelkezők! Nem tehetik ezt velem!
- Annyiszor csináltad végig ezt, hogy úgy gondolták, súlyosabbal próbálnak meg viselkedésre bírni.
- És ezt te hagytad?! - förmedem rá.
- Őszintén szólva, örülök, hogy ilyen feladatot kapsz.
- Feladat?! Ez kivégzés!
- Akkor végre megtanulhatnád, hogy ne szólj bele mások ügyébe! Én kerülök mindig a legnagyobb szégyenbe miattad! - mint egy tőr a szívembe.
Ez most nagyon rosszul esett... Szóval ennyire megalázva érzi magát miattam...? Hát ennyire utál?
És ekkor...ekkor érkeztünk meg ahhoz a hídhoz...Ez az, ami a két "világot" elválasztja.
- Innentől egyedül mész - jelenti ki rideg hangon.
Sosem beszélt így velem. Ez a kifejezéstelen hangnem. Megijeszt vele.
-Katsuyaha, ne csináld már! Biztos van valami más, amit kiszabhatnának nekem – rimánkodom.
- Legalább tanulsz egy kis önfegyelmet.
-Katsuyaha... - csak ez jön a számra. Meglepettségemben és félelmemben csak a nevét tudom kimondani.
És most volt még az a perc, amikor elfuthattam volna, de már túl késő volt...Mire feleszméltem a gondolatmenetemből Katsuyaha már sehol sem volt.
Elment...Itt hagyott...
- Katsuyaha..? - hangom remeg, ugyanakkor dühös is vagyok, amiért hagyta ezt és pluszba még el is húzott szó nélkül.
-Katsuyaha!! - kiáltom immár hangosan - Hogy tehetted ezt velem?! Utállak! Gyűlöllek!!- szakad ki belőlem.
- Ááá!Hoshiyo-kisasszony! - hallok egy távoli hangot a híd irányából.
Mi a...Jól hallottam, az én nevemet kiáltotta egy férfi..?
- Ne féljen – folytatja - Én vagyok, akit megbíztak a felügyeletével, amíg elvégzi a feladatait.
Remek...újabb főnök, aki dirigálhat nekem.
- Jöjjön át a hídon!- már kezdi is a parancsolgatást...még hamar.
Ezért még számolunk Katsuyaha...Most viszont menni kéne....Még vár rám a rabszolgasors…
Elindulok, a nem újnak mondható tákolmányon, és testem fokozatosan a fénnyel megvilágításból, sötétbe vándorol. Amikor teljesen "elnyel" a feketeség, tudom, megérkeztem. Elértem az Ark-rész peremét, és ekkor pillantom meg, az előbb még ismeretlen hang tulajdonosát. Kicsit megnyugszom kedves tekintete láttán és így félelemmel teli lelkem elhalkul…
-Üdvözlöm, Hoshiyo-san! - mosolyog rám. Ez csak még jobb benyomást tesz nekem felőle.
-Üdv...- viszonzom gesztusát sokkal bunkóbb módon. Kicsi lelkiismeret furdalásom is van.
Ezután csak az Ő hangját hallottam. Magyaráz. Mindent elmond, amit tudni kell erről az épületről, szegleteiről, folyosóiról, szobáiról...és lakóiról...
Ahogy sétálunk a folyosón, ami ugyanolyan volt, mint a mi részünkön csak a már megszokott világosság nélkül, néhol elszórtan egy-két diákot vélek felfedezni. Látom a tekintetüket...látom a szemükben tükröződő gyűlöletet...megvetést...azt, ahogy észrevették, hogy nekem nem fekete, hanem a tisztaság színeként ragyognak a tollaim hátamon...Ilyenkor úgy érzem, bár csak meg tudnám tanulni az elrejtésének fortélyát. Most nagyon jól jönne.
De vissza a munkához...Amint feleszmélek már egy hatalmas terem előtt állunk.
-Itt kell majd takarítanod - jelenti ki kedvesen.
De jó hogy téged ez így vidít...én majd szétrobbanok a dühtől...Nah mindegy. Míg körül vizslatom a szolga helyem, ő addigra elmegy, mondván, hogy dolga van és, ha van valami, szóljak neki..
Persze… hogy is ne… majd azt hiszed, megtalállak ebben a nagy űrben, hogy értesítselek a bajaimról. Nah meg persze innen nem is merek kimenni...bár a szabály kimondja, hogy nem bánthatjuk a másik felet, nem hinném, hogy most örülnek itt nekem.
Nah lássuk neki… minél hamarabb végzek, annál hamarabb szabadulok innen, és annál hamarabb ölhetem meg Katsuyaha-t.
Neki is esek a dolgoknak: elkezdek takarítani, törölgetni, felmosni, a szétszórt dolgokat összerendezni, a polcokon a könyveket elrendezem, mindent a helyére rakok. A nagy munka után fáradtan dőlök neki a falnak és lecsúszva, ülő helyzetet veszek fel a földön. Nézegetem az alkotásomat.
Nem semmi… azért jól megdolgoztam… De vajon milyen szoba lehet ez?
Ahogy körülnézek, rengeteg könyv van, szekrényekben tanítási segédeszközök tömkelege minden típusból. Talán egy tanterem...akkor még jobban utálni fognak, amiért újabb osztálytermük lesz, a jó voltámból. Remek...
-Máris végeztél?- pillantok az ajtóban álló férfira, aki a hídnál várt.
-Öö… Igen... Esetleg lenne még valami, amit el kéne végeznem vagy mehetek? - mint aki csak erre várt volna. A jótét lélek felajánlja segítő kezeit. Rögtön a kezembe nyom egy kupac könyvet.
A súlya nem semmi, bár láttam rajtuk, mivel elég vaskos könyvek és van belőlük egy pár. Viszont az, hogy amikor elindulok nem látok tőlük, mivel toronyszerűen helyezkednek el az ölemben, az már vészesebb. Érzékeimre hagyatkozva megyek előre, hátha nem fogok senkibe bele ütközni.
Masato, mint megtudtam a nevét a férfinak, elmagyarázta, hogy hova kell mennem. Futó pillantásokat vetek oldalra, a fallal tájékozódva, hogy merre is megyek. Eddig jó… ahogy Masato mondta a folyosó végén a két elágazás közül jobbra kell menni... oké megvan... és eredetileg most kéne valahogy megérkeznem...de vajon hova?
Hm?... Mi ez... Valami miatt megálltam... Illetve, nem önszántamból álltam meg, hanem nem tudok tovább menni...mintha valami falba ütköztem volna... de hogy? Nincs itt fal, hiszen itt kell menni...itt lehetetlen hogy fal legyen-már pedig valami úttorlasz van előttem...Akkor mi a fene lehet?
|